Ki is van a középpontban?
Rengeteget beszélünk manapság önismeretről, határokról, traumákról és gyógyulásról. Mentálhigiénés segítőként magam is vallom, hogy mennyire fontos szembenéznünk a sebeinkkel, empátiát gyakorolnunk önmagunkkal szemben is, illetve megtanulnunk nemet mondani, pihenni és segítséget kérni, amikor például elakadunk.
De van egy kérdés, ami fölött hívőként nem hunyhatunk szemet : mi történik akkor, amikor már túlságosan is magunk körül forgunk? Akinek nem inge, ne vegye magára, kérem, hangsúlyozom, szükség van az önismeretre is. A megtérés az első legnagyobb ilyen lépésünk, amikor végre tükörbe nézünk. Utána pedig a gyógyulás folyamata is lehetetlen nélküle (megbocsátás igazán, kapcsolatainkban helyreállni stb)
De egy idő után, amikor szinte minden gondolatunk az körül forog, hogy én mit érzek, nekem mi a jó, hol sérültek a mi határaink, és mi a mi saját igazságunk.
…ha a saját jóllétünk lesz mindennek a legfőbb mércéje, az önismeret észrevétlenül önközpontúsággá torzul, könnyen tévtanítás is lehet belőle . Egyszerűen csinálhatunk bálványt magunkból úgy is, hogy azt hisszük: csupán az egészséges öngondoskodást gyakoroljuk, nem?
Biztosan te is találkoztál már a megszokott bátorításokkal: „Bízz magadban!”, „Minden erő benned van!”, „Te vagy a saját életed megmentője!”
Első ránézésre ezek pozitív gondolatok, és van is abban igazság, hogy érdemes visszanéznünk arra, mi mindent bírtunk már ki az életben. A keresztény ember viszont máshová teszi a hangsúlyt.
Nem azért bízom abban, hogy átjutok a következő nehézségen, mert már bebizonyítottam, milyen szívós vagyok. Pál apostol sem azt írta, hogy azért van ereje mindenre, mert már annyi mindent túlélve edzetté vált. Az ő válasza ez volt:
“Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Filippi 4,13
Hatalmas a különbség. A mi reménységünk nem a saját belső erőnkből, tapasztalatunkból táplálkozik. Amikor visszanézek a nehézségeimre, nem azt kellene mondanom, hogy “lám, milyen erős vagyok”, hanem azt: „lám, milyen hűséges volt hozzám Isten”. Ha eddig megtartott, ezután is rábízhatom magam.
Nem a saját erőnket ünnepeljük, hanem elismerjük, hogy megváltásra (megtérésre)van szükségünk. Nem én vagyok a magam megmentője, és nem én vagyok a világ közepe.
“Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Galata 2,20
Ez nem arról szól, hogy megkérjük Istent, támogassa a mi saját terveinket meg a céljainkat. Az evangélium ennél sokkal gyökeresebb változást hoz: Krisztus él bennünk, Ő formál, és Ő szeretne rajtunk keresztül szolgálni másokat. Ezért még a saját erőtlenségünk sem jelent akadályt, hiszen ahogy Pál írja: “Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” 2Korinthus 12,10
Néha érdemes őszintén megkérdeznünk magunktól:
– Mi van, ha amit határhúzásnak hívok, az néha egyszerűen szeretetlenség?
– Mi van, ha amit önazonosságnak nevezek, az csak makacsság?
– Mi van, ha a “gyógyulási folyamatom” valójában már kényelmes önzés?
Nem lehet, hogy miközben folyamatosan a sebeimet ápolom, elfelejtem: Isten nemcsak gyógyítani akar, hanem használni is?
Nem minden sérülés trauma, nem minden kellemetlen helyzet veszélyes, nem minden nehéz kapcsolat „toxikus”, és nem minden áldozatvállalás egészségtelen!!!
Nem kell megvárnod, amíg tökéletesen rendbe jössz.
Gyakran esünk abba a csapdába, hogy halogatjuk a szolgálatot és az odaadást: majd ha teljesen meggyógyultam, majd ha feltöltődtem, majd ha magabiztosabb leszek…
De mi van, ha Isten épp a törékenységedben szeretne használni? Ó, igen…
A Biblia tele van gyenge, félénk, sebzett emberekkel, akik által Isten mégis hatalmas dolgokat vitt véghez. Nem azért, mert nagyon erősek voltak, hanem mert az Ő ereje a mi erőtlenségünk által ér el a céljához.
Ne azt kérdezzük tehát: “Elég erős vagyok ehhez?”
Jobb kérdés az, hogy “Engedem-e, hogy a bennem élő Krisztus rajtam keresztül szeressen, adjon, megbocsásson és szolgáljon?”
Az önismeret fontos és hasznos eszköz, de nem a végállomás. A hívő élet célja nem az, hogy önmagunk legtökéletesebb formájává váljunk, hanem az, hogy egyre inkább Krisztushoz váljunk hasonlóvá.
Ehhez néha valóban vissza kell vonulni pihenni vagy nemet mondani. Máskor viszont fel kell állnunk, igent kell mondanunk a kényelmetlenségre, és el kell indulnunk a gyengeségeinkkel együtt is!!!! Nem mert mi olyan erősek vagyunk, hanem mert Ő az bennünk!
Az önismeretünk akkor tölti be a szerepét, ha: 1. közelebb visz Krisztushoz 2. felszabadít a szeretetre, 3. képessé tesz a szolgálatra
Legjobb (coach) kérdés ma is:
“Uram, itt vagyok úgy, ahogy vagyok. Mit szeretnél ma tenni rajtam keresztül?”
