Az előző írásomban arról írtam, milyen magányos tud lenni a lelkipásztor és mellette a felesége is, de van ennek egy még érzékenyebb oldala is.
Mi történik akkor, amikor a lelkipásztor felesége elfárad, visszahúzódik, már nem akar vagy nem tud úgy jelen lenni a gyülekezet életében, ahogyan mások várnák? És mi történik akkor, amikor ez nem néhány hónapig, hanem akár évekig is tart?
Erről azért is merek írni, mert az elmúlt években ilyen történetet is (meg)hallgattam. Voltak egyszeri bizalmas beszélgetések, hosszabb lelkigondozói találkozások is. És elég az Isten kegyelme, hogy ezek a személyek erőre kaptak, megszabadultak saját és más vagy beképzelt elvárások zsarnokságából és örömmel szolgálnak most. Nem
Úgy ahogyan elképzelni tudta valaki is, de áldott az Úr neve a családjukban és ahol eljárnak. Nem egy nap vagy egy imádkozás után történik legtöbbször ez… sok türelemre és lelki növekedésre van szükség, amit csak az Úr tud megadni a vele való közösségben. Én csak eszköz voltam vagy lehet az se, csak egy hangos “gondolat” ( kérdés) az Úr kezében… SDG!
Ezért amikor példákat írok, nem konkrét személyek történeteit mesélem el. Ezek több beszélgetésből kirajzolódó mintázatok, olyan mondatok és élethelyzetek, amelyeknek különböző változataival biztosan mások is találkoztak.
Először valamit tisztázzunk: a „lelkipásztorfeleség” nem gyülekezeti tisztség.
Egy nő nem kap automatikusan elhívást női kör vezetésére, vendéglátásra, gyermekmunkára, zongorázásra vagy bármilyen más szolgálatra attól, hogy a férje lelkipásztor lett. Neki is saját elhívása, ajándékai, személyisége, élethelyzete és határai vannak, ezért ha a férje nem lenne lelkipásztor, akkor is ugyanazt a kérdést kellene feltennie: Isten engem mire hívott, és milyen ajándékokat bízott rám? S ugyanígy szolgálni kellene, csak nem lenne ennyi lehetősége és erőforrása hozzá talán.
Ugyanakkor a másik végletet sem egészséges: “A férjem a lelkipásztor, nekem ehhez semmi közöm.” A házasságban ugyanis elkerülhetetlenül hatással vagyunk egymás szolgálatára, ezért lehetünk egymás számára szárnyak, de sajnos lehúzó erő is. De ezt egyedül a férj tudja hitelesen megállapítani! Ne próbáljuk minősíteni valaki párkapcsolatát ilyen szemszögből nézve, mert a látszat csal, ugyanakkor semmit nem segítünk. Főleg magán nem segít az, aki “diagnosztizálni” (nem akarom írni azt, hogy ítélkezni) próbál. Egy férjnek lehet szárny az, ami másnak nem az, lehet lehúzó erő az, amit senki meg nem gondol, s nem az, ami nekünk esetleg annak számítana. Ezek a megítélések sokszor az oka annak, hogy az elöljárók kiégnek vagy nagyon megfáradnak! Szavak nélkül is látszik a tekintetből az elvárás és az ítélkezés is. Segíteni sem biztos, hogy nekünk kell a kérdéseinkkel. Ez szerepkonfliktus. Nem lehetsz a báránya, mentorált személye például egy vezetőnek s a lelkigondozója is-kivétel erősíti a szabályt. Külső segítségért kell imádkozni ilyenkor.
(Természetesen, enyhébb esetekben vagy megelőzéskor más a helyzet, nem erre utalok. Erre van a közösség, hogy egymás terhét hordozzuk. De gyülekezeti terhek viselésekor “vak nem vezethet világtalant”.).
“Évekig mindenkinek meg akartam felelni, aztán egyszer csak azt éreztem, hogy már senkit nem akarok látni.”- mondta nemrégen valaki.
Más arról beszélt, hogy egy konfliktus után egyszerűen nem mert többé közel engedni embereket, mert nem akarta újra átélni ugyanazt a csalódást. Volt, aki úgy élte meg, hogy ha sokat tett, azt természetesnek vették, de ha egyszer valamire nemet mondott, azt rögtön észrevették.
De találkoztam egészen más történetekkel is, mert nem minden passzivitás mögött van kiégés vagy valamilyen nagy lelki sérülés.
Van, aki már a szolgálat kezdetén visszahúzódik, mert fél attól, amit korábban más lelkipásztorcsaládok életében látott, esetleg rossz tapasztalatokat hoz egy előző gyülekezetből, vagy egyszerűen azt gondolja magáról: “Én erre nem vagyok és sosem leszek alkalmas.”
Van, aki folyamatosan összehasonlítja magát az előző lelkipásztor feleségével, és úgy érzi, hogy nem elég lelki, nem elég társasági, nem tud úgy beszélni, szervezni vagy emberekkel foglalkozni, ahogyan szerinte “egy jó társnak” kellene ebben a szolgálatban (vagy nem is akar olyan lenni, mint az elődje).
És az elvárások is lehetnek bénítóak, mert ha valaki azt tapasztalja, hogy bármit egyszer önként elvállal, abból a következő alkalommal már kimondatlan kötelesség lesz, könnyen arra jut, hogy biztonságosabb bele sem kezdeni.
Kedvesek! Nem mindig a sürgetés segít.
A “Mikor vállalsz már valamit?”, “A férjednek szüksége lenne rád”, “Az előző lelkész felesége ezt csinálta” vagy “Egy lelkipásztor feleségétől azért többet várna az ember” típusú mondatok ritkán indítanak el valódi gyógyulást. Hosszabbítja a gyógyulási folyamatot vagy elmérgesedik a helyzet, mérgezővé válhat a kapcsolat is oda és vissza, úgymond rosszindulat nélkül.
Néha az elengedés és a türelmes várakozás sokkal többet jelent, mint a változás sürgetése, mert lehet, hogy az illetőnek először nem újabb feladatra, hanem olyan kapcsolatra van szüksége, amelyben nem kell teljesítenie. Valakire, aki meghallgatja anélkül, hogy azonnal meg akarná javítani, aki mellett biztonságosan kimondhatja azt is, amit egy lelkipásztor felesége talán sehol máshol nem mer, és aki segít újra megtapasztalni, hogy akkor is értékes(!) tagja a közösségnek, amikor éppen nem ő szervez, vezet vagy szolgál.
De beszéljünk a másik oldalról is, hisz a közösség vagy mellette lévők is elfáradnak.
Valaki egyszer ezt fogalmazta meg nekem: “Megértem, hogy nehéz neki, de évek óta mindenki körülötte jár, közben pedig nekünk kell elvégezni azt is, amit ő már vagy mèg nem vállal.”
Amikor egy vezető vagy a társa mentálisan, lelkileg nehéz időszakba kerül, az néha meglepően erős haragot válthat ki a környezetéből. Ennek oka lehet, hogy másoknak kell átvenniük a feladatait, csalódtak abban, akit addig erősnek gondoltak, elveszítik azt az embert, akitől korábban támogatást kaptak, vagy egyszerűen igazságtalannak érzik, hogy ő visszavonulhat, miközben nekik továbbra is helyt kell állniuk.
Sőt, előfordulhat az is, hogy a másik ember pihenése azért vált ki belőlünk indulatot, mert ők is szolgálnak és saját magunknak soha nem engedtek meg ilyent.
Ezért néha érdemes őszintén feltennünk magunknak a kérdést: Biztosan azért haragszom rá, amit ő tesz vagy nem tesz, vagy azért is, amit az ő gyengesége, visszahúzódása belőlem előhoz? Az is igaz, hogy a megértés nem jelenthet korlátlan felmentést sem.
Van, amikor a csalódásból lassan keserűség, a keserűségből bezárkózás, a bezárkózásból pedig olyan tartós passzivitás lesz, amely már nemcsak az érintett nő életére, hanem a házasságára és a férje szolgálatára is hatással van.
A sebeink nagyon sok mindent megmagyarázhatnak abból, hogy miért jutottunk oda, ahol vagyunk, de nem lenne jó végleg berendezkednünk a sérülésben, és megengednünk, hogy évekkel később is az döntse el helyettünk, hogyan kapcsolódunk, szeretünk, szolgálunk vagy támogatjuk a társunkat.
Ezért a lelkipásztorfeleségeknek is szeretnék mondani valamit:
- 1. Merjetek segítséget kérni, és amikor eljön az ideje, merjetek újra nyitni!
- 2. Nem kell olyanná válnotok, amilyennek mások szerint egy lelkipásztor feleségének lennie kell, nem kell az elődötöket vagy bárkit is lemásolni, és nem kell minden lehetőségre igent mondani. De arra se mondjatok nemet a félelmeitek, a korábbi csalódásaitok vagy a saját elégtelenségérzésetek miatt, amire Isten valóban benneteket hívott! Engedetlenség és megkeményedett szív is lehet ebből, ami miatt leginkább a gyermekek sérülnek a lelkipásztori családban, s legtöbbször a hitéletben. Ez a legfájdalmasabb egyébként.
… lelkipásztorfeleségnek lenni egy különleges élethelyzet, amely sokszor különleges lehetőségeket is ad, és éppen ezért felelősséget is jelent. Ajtók nyílhatnak meg előttünk, emberek bízhatnak meg bennünk, nők engedhetnek közel magukhoz, és olyan élethelyzetekbe láthatunk bele, ahová más talán soha. “Aki tudna jót tenni, de nem teszi…” Ezekkel a lehetőségekkel tehát ugyanúgy sáfárkodnunk kell, mint minden más ajándékkal, amit Istentől kaptunk. Elsősorban Istennek s nem is a férjnek, akit annyira szeretünk.
Talán tehát mindkét oldalnak van feladata: a közösségnek kevesebb elvárással és több türelemmel kellene fordulnia a megfáradt elöljárók felé, míg a megfáradt embernek engednie kellene, hogy segítsenek neki, a sérültnek pedig nem lenne jó hosszan berendezkednie a sérülésében.
A lelkipásztorfeleség feladata sem az, hogy mások elvárásait teljesítse, hanem hogy újra és újra feltegye a kérdést: “Uram, Te mire hívtál engem ebben az életszakaszban?”
Nem kell olyanná válnod, mint régen, és nem kell olyanná lenned, amilyennek mások elképzeltek. De ne maradj ott, ahol a félelem, a csalódás vagy a keserűség megállított.
Írj most valakinek , ha imára van szükséged… beszélj meg egy találkozást, amikor imádkoznak érted!
UI. Ez a poszt akkor nyer nagyobb értelmet , ha az előző két posztot is elolvasod, ami egy három részes cikksorozat része.
Első bejegyzés
Második bejegyzés
A kiégés az anyaság és lelkipásztor család témakörében pedig van három podcast (beszélgetés ), ahol további személyes bizonyság is elhangzik. Lehet, valakinek erre is szüksége van:
