Többször költöztünk a családunkkal, és minden alkalom más életkorban találta a gyermekeinket. Volt, amikor még óvodások voltak, később már kiskamaszokkal és kisiskolásokkal indultunk új helyre, legutóbb pedig már a felnőttkor küszöbén álló és tinédzser gyermekeinkkel éltük meg az újrakezdést.
Minden költözés új fejezetet jelentett: új otthont, új iskolát vagy óvodát, új barátokat, új közösséget és új gyülekezetet. Lelkipásztor családként mindez nemcsak földrajzi váltás volt, hanem szolgálati újrakezdés is, amelyben nekünk, szülőknek is meg kellett találnunk a helyünket, miközben folyamatosan figyeltünk arra, hogyan élik meg mindezt a gyermekeink.
Ezekben az időszakokban sokszor imádkoztam egy nagyon egyszerű kérésért:
„Uram, bárhová elmegyek, követem a férjemet a szolgálatban. Csak egyet kérek: a gyermekeim ne sérüljenek.”
Visszatekintve ma azt látom, hogy Isten ennél többet adott. Nemcsak megőrizte őket a változások között, hanem sok tekintetben éppen ezek a tapasztalatok tették őket alkalmazkodóbbá, reziliensebbé.
Mit is jelent reziliens gyermeket nevelni?
Nem az a feladatunk, hogy minden nehézséget eltávolítsunk az útjukból, hanem az, hogy ne hagyjuk őket egyedül ezekben.
Ott legyünk mellettük, amikor félnek az újtól, amikor kudarc vagy csalódás éri őket. Együtt hordozzuk a terheket, együtt keressük a megoldásokat, együtt imádkozunk, és együtt tanuljuk meg, hogy a nehéz időszakokból is tovább lehet lépni.
A hitünk sem azt ígéri, hogy nem lesznek nehézségek. A Biblia ennél mélyebb igazságot ad:
a nehézségben sem maradunk egyedül, mert Isten velünk van.
De mitől lesz akkor reziliens egy gyermek?
A gyermek autonóm idegrendszere három fő állapot között mozog: nyugalmi kapcsolódás, aktivált stresszállapot, illetve túlterhelés (lefagyás). A reziliencia nem más, mint a rugalmas átmenet képessége ezek között. A reziliencia nem azt jelenti, hogy a gyermek mindent kibír, vagy hogy minél több nehézség éri, annál erősebb lesz.
A lelki ellenállóképesség egyik legfontosabb alapja a biztonságos kötődés, annak megtapasztalása, hogy baj (stressz) esetén van kibe kapaszkodni.
Ez nem tökéletes szülőséget jelent, inkább azt, hogy amikor a gyermek fél, csalódott, dühös vagy túlterhelt, van mellette egy felnőtt, aki nem ijed meg az érzéseitől, jelen marad, és türelemmel kivárja, amíg a „vihar elvonul”. Szükség van kisebb kudarcokra, várakozásra, frusztrációra, konfliktusokra és életkorának megfelelő felelősségre is.
Nem kell minden kellemetlenségtől megóvnunk a gyermeket. Ha valami nem sikerül, ha összeveszik valakivel, vagy csalódás éri, megélheti a rossz érzéseit anélkül, hogy azonnal elvennénk tőle ezeket.
A lényeg, hogy közben tudja: Ez most nehéz, de csak átmenet és nem vagyok egyedül.
Ugyanakkor vannak terhek, amelyeket a gyermek életkoránál fogva nem tud hordozni. A felnőttek párkapcsolati konfliktusai, anyagi gondjai vagy érzelmi terhei nem a gyermekre tartoznak. Egy látszólag nagyon érett, segítőkész gyermek mögött sokszor éppen az áll, hogy túl korán kellett „naggyá” válnia. Ezért talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy sír-e a gyermek egy nehéz helyzetben, hanem az, hogy jelenlétünkben képes-e lassan megnyugodni, rendeződni, majd újra megpróbálni.
Naámán történetének kis rabszolgalánya számomra különösen szép bibliai képe ennek. Kiszolgáltatott helyzetben élt, mégsem veszítette el a hitét és belső tartását, amit otthonról hozott.
Gyermekeinket sem tudjuk minden nehézségtől megóvni, de maradandó örökséget adhatunk nekik: biztonságos kapcsolatot, életkorukhoz illő kihívásokat, mellettük maradó feltétel nélküli szeretetet és olyan hitbeli gyökereket, amelyekből később is erőt meríthetnek, akkor is, amikor mi már nem vagyunk ott.
Talán ez a reziliencia egyik legerősebb üzenete: nem azt tanítjuk a gyermekünknek, hogy „neked mindent ki kell bírnod”, hanem azt, hogy a nehézségeken át lehet menni, segítséget lehet kérni, újra lehet kezdeni, mert Isten sosem hagy magunkra.
