és mégis, miért is nem kell mindenkivel barátnak lennünk?!
Mostanában a Közösségre teremtve témája kíséri a reggeli csendességeimet. A Bibliát olvasva újra és újra azon gondolkodom: mi az, ami rajtam múlik egy kapcsolatban, és mi az, ami már nem?
“Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.”Róma 12:18
… “amennyire tőletek telik” arra tanít, hogy felelős vagyok azért, ahogyan a kapcsolataimban jelen vagyok. Kereshetem a békességet, megbocsáthatok, kezdeményezhetek, leteszem a büszkeségemet, de egy kapcsolat fenntartásához ketten kellenek.
Pál és Barnabás története is elgondolkodtatott. Együtt szolgáltak, együtt éltek át rendkívüli dolgokat, aztán az ApCsel 15-ben olyan nézeteltérés támadt közöttük, hogy külön úton folytatták. Két Istennek odaszánt ember útja különválhat (lehet egy időszakra, lehet hosszútávon is) úgy is, hogy nem kell egymás ellenségévé válniuk.
Mi életünk során többször költöztünk. Sok helyen szolgáltunk, és rengeteg értékes kapcsolatot kaptunk ajándékba. Voltak szolgálati kapcsolatok, amelyekből mély barátságok születtek.
És talán éppen a sok költözés tanított meg arra, hogy az igazi barátságot nem lehet megtervezni.
Lehetünk nyitottak, kezdeményezhetünk, vagy meghívhatunk személyeket egy kávéra. Időt áldozunk egymásra kevesebbet vagy többet. De azt a különös közelséget, amikor két ember valóban otthonra talál egymás mellett, nem lehet kierőltetni, mert az is Istentől jövő ajándék.
Lelkipásztor feleségeként is ezt nagyon fontosnak tartom. Van, hogy az ember imádkozik egy ilyen barátért. Nehéz, s van, hogy várni kell. Nekem ebben könnyebb volt talán a kapcsolati háló miatt, hisz gyerekkorom óta ebben a közösségben már sokakat ismertünk. Mégis akkor, ha sokszor költözött az ember lánya, új közösségekbe került, újra és újra elölről kellett kezdenie a kapcsolatok építését.
De közben nem szabad azt mondanunk: nekem nincs szükségem senkire csak a családom és kész.
Minden lelkipásztor-feleségnek (és lelkipásztornak) szüksége van egy-két közeli barátra, olyan emberre, aki előtt egyszerűen önmaga lehet, egységben lehet a szíve és együtt láthat kicsit más dolgokat is, mást is mint “csak” a szolgálatot.
A magány egyik legerősebb ellenszere ugyanis nem az, hogy sok ember vesz körül bennünket, hanem hogy van néhány ember, aki valóban ismer bennünket.
És az évek során azt is tanulgatom, hogy mégis azokkal tudok igazán mély kapcsolatban maradni, akikkel nem csupán egymást szeretjük, hanem mindketten jobban szeretjük az Urat, mint magát a barátságunkat!
Ezek drága áron szerzett kapcsolatok, a Jézus vére az! Lehet, hogy hónapokig nem találkozunk, mégis ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem a folyamatos jelenlét tart össze bennünket, hanem Valaki, aki nálunk nagyobb.
De vannak olyan kapcsolatok is, amelyek egy adott életszakaszban kaptak különleges szerepet.
Amikor kisgyermekes anya voltam, természetesen közelebb kerültem más kismamákhoz. Amikor egy misszióért együtt dolgoztunk, közös ügy, közös imák és közös terhek kötnek össze. Aztán változik az élethelyzet, a szolgálat vagy a feladat és a kapcsolat közelsége is megváltozhat.
Ettől az még nem volt érdekbarátság. Valódi, értékes, csak más volt az évszaka. Éretten kell ezt is elfogadnunk.
A keresztény szeretet ugyanis nem jelenti azt, hogy mindenkit ugyanolyan közel kell görcsösen tartanunk magunkhoz.
Jézus szerette a sokaságot. Voltak tanítványai, kiválasztotta a tizenkettőt, talán közhely már az igazság, hogy közöttük is ott voltak: Péter, Jakab és János, akik különösen közel kerültek hozzá.
Nem szeretném átvenni azt a gondolkodást, amely gyorsan „toxikusnak” címkéz embereket, majd arra biztat, hogy egyszerűen selejtezzük ki őket az életünkből! Rengeteg ilyen tartalom van, ami erre bátorít, nagyon elszomorító és Önzéshez vezethet, ha ilyen túlzásokba esünk keresztény közösségekben is. Krisztus nem emberek selejtezésére, hanem szeretetre hív!
Ugyanakkor a második esélyt kifejezetten parancsként is adja Jézus a hegyi beszédében még az ellenséggel is:
Én pedig azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat.” Mt 5,38-42.
( Nem azt tanítja, hogy mindenkivel barátnak kell lenni és nem is azt kéri, hogy folyamatosan engedjük, hogy valaki bántson. Az egészséges határokra szükség van, ez már más téma)
A szeretet és a közelség nem ugyanaz. Szerethetek valakit úgy is, hogy már nem tartozik a legbelső körömbe és megbocsáthatok úgy is, hogy egy kapcsolat nem lesz többé ugyanolyan, bár kívánom. Békességben lehetek valakivel anélkül, hogy mindenáron vissza kellene állítanom azt, ami valamikor közöttünk volt…DE vannak olyan ritka barátságok is, amelyek átmennek költözésen, távolságon, élethelyzeteken, szolgálati változásokon és hosszú hallgatásokon is.
Amennyiben van ilyen embered, becsüld meg, mert ezek a kapcsolatok is a mennyben születtek, így vallom már régóta én is.
Talán nem az a kérdés, hogy hány embert tudunk egész életünkön át ugyanolyan közel tartani magunkhoz- mondom ezt úgy, hogy egy nagyon nyitott könnyen kapcsolódó ember vagyok és saját hibáinkból is tanulok. Inkább az, hogy hűségesen szeretünk-e abban a kapcsolatban és abban az évszakban, amelyet Isten éppen ránk bízott? Isten, akit és amit megenged a barátságok áldásaiból….azon hű lenni!
Adjon az Úr bölcsességet, hogy a szívünket mindig tágítani tudja az Ő szeretete, s ne saját érdekeink legyenek a legfontosabbak, hanem az Ő országa. És közben természetesen legyen bölcsességünk felismerni a saját határainkat is.
Azért sem kell görcsösen ragaszkodnunk minden kapcsolathoz, és mindenáron megjavítanunk mindent, amit ezen a földön már nem tudunk helyrehozni, mert a történetünk nem itt ér véget.
Lesz egy ország, ahol nem kell többé azon gondolkodnunk, ki maradt mellettünk, s ki nem, kit bántottunk meg, vagy ki nem értett meg bennünket. Nem lesznek költözések, amelyek elválasztanak, szolgálatok, amelyek másfelé visznek, és emberi törések, amelyek közénk állnak.
“Íme, Isten sátora az emberekkel van…
És Ő „letöröl minden könnyet a szemükről”. Jelenések 21
Addig pedig szeretünk, békességre törekszünk, megbocsátunk, ahol lehet, helyreállítunk, de néha szeretettel elengedünk.
Van egy film, amit megnéztünk a családdal a vakációban (nevelőszülőségről- örökbefogadásról szólt, bár nem tudtuk, hogy ez is tematikája lesz). A fő mondanivalója az volt: néha nem az szeret jobban, aki visszatart, hanem aki el tud engedni.
Mert nem minden kapcsolatot tudunk itt tökéletessé tenni de egy tökéletes közösség, a menny felé tartunk.
(A kép mesterséges intelligencia segítségével módosított.)
