Úgy gondolom a legfontosabb ebben a témában az elhívásunk. Nem akarom elszellemiesíteni a témát,
hisz nagyon gyakorlatias, de ha nincs alap, akkor dől össze a ház, ha otthon kell maradnom, vagy ha
munkába kell állnom. Az elhívásunk a Biblia szerint elsősorban nem a munka, s nem is az anyaságunk,
hanem az a közösségre szól, a megszentelt életre, az üdvösségre, a szolgálatra.
Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.
(2Pt 1,10)
Mindezek alapján lesz valaki elhívott a családban is vagy éppen anyaság szolgálatára anélkül, hogy szült
volna (Teréz anya). A keret az elhívásban sokszor változik, van, hogy otthon van, hogy otthonon kívül
szolgálom a nagyobb célt. Sokszor tapasztaltam az életben, hogy Isten gondolatai nem a mi „megfontolt,
agyon aggódott döntésünk” szerinti s ezért el kell engedni bizonyos görcsös sémákat és kívánságokat.
Mikor férjhez mentem lemondtam a továbbtanulásról. Nekem ez nagyon nehéz volt, hisz még mindig
mindenem a tanulás (szívesen járnék non stop iskolába és a vizsgákat is nagyon szeretem, de azért, mert
olyan könnyű lenne, nem vagyok ász vagy átlag képességen felüli, szerintem). Akkor hittel tudtam igent
mondani a férjemnek, akinek úgyszintén nehéz volt, hisz kicsit úgy érezte érte is történik nem csak
Istenért. Majd két gyerek megszületése után jártam főiskolára, azt is szolgálatként adta az Úr.
Kegyelemből ezen keresztül tudtuk elérni a nem hívő embereket a városban, hisz az imaházépítéssel
nagyon kevés energiánk maradt külsősökkel kapcsolatra. Tehát mások megtérése ebben is fontosabbnak
bizonyult, minthogy akkor tanítói, angol tanárnői végzettségem lett. Elköltöztünk Zilahra, s ott csodák-
csodája, pontosan a keresztény óvodának volt nagy szüksége képzett vezetőre, mintha ezért jártam
volna az iskolát. Mielőtt sor került volna a véglegesítőre, fokozati vizsgára (ami önmagában már nagy
öröm volt nekem, de ez alapozta volna meg a jövőm a tanügyben), megszületett még két gyerek, s egy
„árván” maradt kislány is haza jött velem az oviból, akit „csak úgy” kaptunk az Úrtól (hét évre), hát 5
gyerekkel nehéz volt egész héten délelőtt oviban dolgozni, esténként kétszer-háromszor is egy héten
valamilyen gyülekezeti tevékenységben részt venni (ekkor elv volt, hogy csak akkor vállaltam ilyesmit, ha
a férjem otthon volt)hétvégén mindig valamilyen konferencia volt…Hiába volt az óvoda (a munka) az
udvaron, és a fizetésre nagyon nagy szükségünk volt, hogy a nagy családunk megéljen, egyik hónapról a
másikra. Férjem hozta meg a nagy döntést, hogy ősztől nem megyek vissza az oviba. Otthon maradtam,
ami úgy tűnt, hogy akkor hiába volt a főiskola, mert ha most nem folytatom (az itteni rendszer szerint)
azután nincs esélyem a tanügybe visszaigazolni. Hitből éltünk, a gondviselés napról napra kérésünk és
hálánk volt, bár kevesen tudtak róla, hisz Isten megáldott örömmel azzal, amink volt. Nem éreztem
magam a szolgálatban sem tétlennek, azért mert otthon voltam. Gyerekeim mellett ott volt a tűz
bennem akkor is, hogy másokat elérni az evangéliummal. Hogyan? Így indult a blog-írás, mint
kapcsolatépítés és szolgálat. Sokakat elérhettem úgy az Isten szeretetével. Mikor a gyerekek aludtak,
vagy mikor mindenki más aludt, s nekem kellett egy kis kikapcsolódás. Aztán Isten olyan
munkalehetőséget adott, amit nem tudtunk felfogni, hisz egy alapítványnál dolgozhattam utána, akik
azért kerestek meg, hogy tudnék-e ajánlani valakit arra, hogy olyan szolgálatot végezzen, amilyent én szoktam a férjem a oldalán a fiatalok között (megelőző programokkal járni iskolákba, szociális esetek
stb). Örültek, hogy én vállaltam el, nekem meg rugalmas munkaköröm lett, missziós lehetőséggel,
megint az elsődleges elhívásommal… Azóta egy másik alapítványnál dolgozom, itt is minden hónap a
gondviselésre szorul, ami megtanít hinni és a prioritást újra és újra megharcolni. Tehát én otthon voltam,
vagyok és mégis mindig dolgoztam. Terhesen is. De soha nem bántam meg. A „kárba veszett” főiskolám
sem, mert már az 5 gyerekünk miatt is rám fért egy óvónő- tanítóképző, nem?! Sokan mindezek
ellenére, amit itt elmondtam úgy gondolják karrierem is van. Én nem látom, de jól van úgy is, ha így
látják. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Egy-két alapelvvel szeretném befejezni: Elsődleges elhívásunk az
üdvösségünk, Isten megdicsőítése minden szolgálatunkkal feleségként, anyaként, végzettségünkkel,
munkahelyünkkel. A családunk mindig első maradjon, de ez nem zárja ki a szolgálatot. A családdal,
gyerekeinkkel együtt szolgáljunk! Nekem kikapcsolódás volt a nehéz teher mellett az, hogy minden
nyáron, ha terhesen, ha szoptatós babával, 2o napot végig táboroztam a férjemmel fenn a havasokban.
Együtt voltunk, együtt szolgálatunk. Megérte a sok nehézséggel együtt (a kényelemről teljesen
lemondani, s mindig hinni, hogy Isten megvéd vagy éppen meggyógyít). Nem lettem otthon ülő, férjét
hiányoló panaszkodós, depressziós, férj (anyós, szülők segítsége) nélkül 5 gyerekkel „bezárva” állandóan.
Kísértve voltam, persze, ezt bevallom. Így a gyerekeinknek életmóddá vált a szolgálat velünk együtt.
Mindenkire mást bíz az Úr és nem egyformán, tudom ezt is, ezért örültem, hogy ti is megerősítettetek,
hogy nincs egy séma, amit mindenkire rá lehet húzni. De mint mindenben itt is fontos a meggyőződés
Isten akaratában. Plusz még egy fontos elv: amíg az iskolás kort el nem érte minden gyermekünk,
ragaszkodtunk, hogy annyi időt töltsek otthon, amennyit csak lehet („áron is megvéve az alkalmat”).
Nagyon hamar elszáll az idő, olyan hamar felnőnek, hogy csak most hiszem én is, mikor látom. Érzelmileg
szükség van ránk otthon! Az érzelmi analfabétizmus, szeretet-koldus világunkban, ami legtöbbször
gyerekkorból, a kötődés hiányából fakad, ezzel is világíthatunk. Sok-sok erőt minden dolgozó és szolgáló
édesanyának otthon és otthonon kívül!
…….
Írtam 2O12-ben Zilahon és így folytattam 1O év múlva:
Ez egy hosszabb vallomás, elmondanám a diplomaosztón a hálás köszönetem mellett, de ott mivel nincs
helye, legyen itt másnak is (ha nincs időd, elégséges az utolsó bekezdés is):
Nagyon korán férjhez mentem (egy híján húsz ). Egyik tényt sem bántam meg, a koromat sem, s azt
különösen nem, hogy kihez, bár nehéz volt lemondani a debreceni egyetemen tervezett álomról akkor.
Férjem már lelkészi szolgálatát megkezdte Székelyudvarhelyen, távkapcsolat nem jöhetett szóba (még
mobiltelefon sem volt akkor, legrövidebb utazási idő is 7 óra lett volna legalább). Hittel mondtam le a
szakmáról, vállalva “csak” a hivatást férjem oldalán. Isten nem hagyott cserben, ígéretét beváltotta, amit
a férjem az utóbbi években is jobban hitt, mint én, erre nézve. Udvarhelyre hozta a felsőoktatást
(odaköltözésünk után három évre a Babes Bolyai kolozsvári egyetem fiókot nyitott). A szomszéd utcában
volt az iskola. Két gyerekkel már, de nappali tagozaton tanulhattam sikeresen. Költözés Zilahra, majd
Nagyváradra is, még két-három gyerek születése: a diplomát tettem-vettem a fiókból ki s vissza. A család
fontosabb volt, mint a karrier mindkettőnknek, s a lelkészfeleség, mint hivatásom is, mindkettőnknek.
Nem könnyű egyensúlyban maradni úgy, hogy hivatás van, de az nem egy szakma, s ugye a javadalmazás nem is kérdés. Tudom az igét, hogy “aki az Úrnak szolgál, azt megbecsüli az Atya” ( sokszor kaptam
képeslapon is), legyen az anyai vagy bármilyen más szolgálat a család mellett is… mégis, ennek harca
van. Az Úr adott erőt és a férjem támogatása, hogy minden jogos és jogtalan előítéletet vagy pozitív és
negatív véleményt, tanácsot ( beletartozik a virtuális is) ne vegyek fontosabbnak az
Isten és családom véleményénél. Egyedi elhívásom és utam van, ezt kellett követnem. Így Isten
kegyelméből nem váltam célfosztottá vagy alulmotivált az életben, de nem is égtem ki (apropó , diploma
dolgozatom témája: Kiégés és megküzdési stratégiák a lelkész feleségek körében). Voltak biztosan
bölcstelen, buzgó szavaim-megosztásaim, tetteim is és közömbös megnyilvánulásaim is. A szeretetteljes,
önmagukkal rendben levő emberek természetességgel, segítőkészen reagáltak erre, s ezt nagyon
köszönöm, mert Isten eszközei voltak a hit-harcaimban. Nem vágytam többre karrierben soha, volt
lehetőségem fejlődni mindig…
A COVID – a pandémia sokaknak reménytelenség volt, vagy nehézség, de nekem is, mint sok hívő
embernek, az Úr áldásul adta. Soha nem foglalkozhattam annyit saját fejlődésemmel és tanulással, mint
ekkor, az online, transzcendens közösség felértékelődésén keresztül is: Coach es lelkigondozói képzés
kettő is, a management képzés, s most a mesteri tanulmány… nem kezdtem volna el, ha nem online
kezdődött volna (a vége egyre nehezebb volt a sok utazással, de megérte az áldozatot).
S mi a csattanó? A záróvizsgán a “Professzionalizálódási elméletek”- et húztam. A tudományos
elméleteket nekem felülírja az ISTENI, amit saját bőrömön tapasztaltam: mi ez, ha nem isteni
kegyelemből való professzionalizálódás???(mellékszakmából lesz fő szakma, pl régen a pap volt a tanító
is, de utána kivált a tanítói szakma stb).
Évekig szolgálni lelkigondozóként és közösségépítőként a férjem oldalán, míg Magyarországon is elindul
egy új szak: a Mentálhigiénés Közösség es Kapcsolatépítő mesteri szak, hogy nekem specifikus
professzióm legyen a hivatásom!
Nem azért kaptam ezt a lehetőséget testre szabva ajándékba, mert különleges lennék annyira vagy
megérdemlem, hanem mert szeret az Isten és ő a hűséget jutalmazza!
Továbbra is maradok a küldetésemnél, akkor is, ha ismét megharcolni való az új életszakaszban a
következő lépés.
Bátorítalak, hogy ne figyelj a körülményekre, a lehúzó erőkre vagy hangokra soha! Nézz Istenre, hidd el a “nagy dolgokat” is, amelyek lehetetlennek is tűnnek. Türelemmel várd ki a lépéseket a győzelem útján, mert Vele csak győztesek lehetünk még akkor is, ha néha (siralom)völgyeken keresztül járunk!
Hadd mondjam neked, mint Erzsébet ( mondjuk én csak 47 vagyok még) mondta Máriának (te meg
lehetsz 17 éves) :
Boldog az, aki HITT, mert beteljesednek azok, amelyeket az Úr ígért neki.”
Lukács
2:45
Deborah Hudson képe a Pixabay -en.
