A lelkipásztori családok magányáról beszélve könnyű csak azt nézni, mit nem adott meg más vagy mit nem adtak meg a körülmények. Pedig miközben a közösségnek is van felelőssége, a saját magányom kezelésében nekem van a legnagyobb részem és felelősségem!
Lelkipásztorcsaládokból hallottam:
„Megpróbáltam közvetlen lenni, visszaéltek vele. Azóta falakat építettem.”
„Zárkózott voltam, ezért rengeteget szolgáltam, adtam és adtam. Volt, hogy napi 14 órát emberek között töltöttem, miközben elfelejtettem, hogy én valójában egyedül tudok feltöltődni.”
És valóban két véglet között mozoghatunk.
A mindig vendégfogadó lelkészfeleség és az, aki már senkit nem enged közel.
A minden kritikát magára vevő szolgáló és az, aki már semmilyen visszajelzést nem hall meg.
A nyilvánosan szolgáló, akinek minden lépését látják, és a háttérben beteget látogató vagy lelkigondozó, telefonáló, szervező házastárs, akinek a kimerülése szinte láthatatlan.
Aki mindig rendelkezésre áll, és aki egy idő után már egyre inkább mindenki elől menekül.
Aki a gyülekezetet családjává teszi, és közben a saját családjának már csak a maradék energiája jut (régebben volt tipikus, de ma is előfordul, hogy akár a munkát, a karriert vagy a sok meghívást teszi elsődlegessé a családja kárára). S van, amikor ezután a másik véglet felé mozdul, és a gyerekeire, családjára hivatkozva nehezen vállalja a minimumot is.
A magány kezelése – akkor mi az, ami rajtam áll?
Lelkigondozói beszélgetéseimben újra és újra előkerül, különösen szolgáló emberek és lelkipásztorcsaládok életében. Nincs mindenkire alkalmazható recept, de van egy út, amelyet sok beszélgetésben újra és újra megjárunk. A következő lépések ezek:
- 0. Elfogadni (végre?), hogy minden hivatásnak ára is van!
A lelkipásztori szolgálatnak is megvannak a maga nehézségei (s ezt a feleségnek is tudatosítania kell időnként), és ezek között időnként ott van a magány is. Talán erre nemcsak akkor kellene reagálnunk, amikor már fáj, hanem már fiatal szolgálóként tudatosan készülnünk rá. (Ugyanígy kellene a lelkipásztori hivatás áldásait is időnként egyenként megszámolnia az egész családnak… Ne váljon természetessé a kiváltsága sem, hisz ennek hiánya felerősíti a végletekben való gondolkodást.)
Ha az elhagyatottság mélységére gondolok, Krisztus jutott ma eszembe, aki a kereszten felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ő ismeri azt a mélységet, amelybe emberként talán soha nem jutunk el, és értünk vállalta azt.
Édesapám a tapasztalatával, többgenerációs lelkipásztorcsaládunkra gondolva (apja, apatársa, fiai, vejei, s akkor még nem tudta, hogy egyik unokája is ezt a kegyelmet kapja), egyszer azt mondta nekünk, fiatal szolgálóknak: „Ne kínlódjunk!” Inkább Pál szavait fogadjuk meg: vállaljuk a szenvedést, „végezd az evangélista munkáját, szolgálatodat teljesen betöltsd.” (2Tim 4,5)
Tehát nem minden nehézség bizonyítja, hogy rossz helyen vagyok, vagy hogy valamit rosszul csinálok. Van, amin változtatnom kell, igen, s talán még inkább van, amiből gyógyulnom kell, de van, amit Krisztusért éretten már örömmel is vállalhatok.
Bárcsak tudtam volna ezt így megfogalmazni huszonévesen!
De ehhez nekem is érnem kellett, és a gyülekezetnek, ahol szolgáltunk, türelmesen ki kellett várnia nálam is ezt az érési folyamatot. Ez a nulladik lépés: a tükörbe nézés és az Igazság beismerése (itt sokszor segítséggel tudjuk ezt megtenni: valakivel, aki már érettebb, szereti az Urat jobban, mint minket, és ezért prófétai-igei szóval is meg tud erősíteni, s nemcsak szakmailag tud tükröt tartani).
- 1. Az identitás helyreállítása – ki vagyok én valójában?
A teljesítményünk és a szerepeink könnyen identitássá válhatnak: lelkipásztor, lelkészfeleség, vezető, segítő, „akire mindig lehet számítani” stb. – ezek mind címkék. De ezek a szerepeim nem lehetnek az elsődleges vagy a teljes identitásom.
Fontos volt nekem is felismernem azokat a sémákat, amelyekből működöm: Miért akarok mindig megfelelni? Miért kell, hogy szükség legyen rám? Miért félek a visszautasítástól? Miért építek falakat? Ne toljam át az okokat másokra vagy a körülményekre.
A keresztnél pedig nemcsak megérteni akarom ezeket, hanem ahol bűn van, bűnbánatot tartok, ahol pedig sérülés van, engedem Krisztus gyógyító munkáját.
- 2. Önmagam elfogadása
Elfogadni a személyiségemet, képességeimet, teherbírásomat, családi örökségemet és hozott mintáimat azok előnyeivel és hátrányaival együtt. Ez nekem külön kihívás volt: elfogadni, hogy nem vagyok és nem is leszek talán soha hasonló édesanyámhoz, anyósomhoz, példaképeimhez, mentoraimhoz vagy azokhoz, akikhez éppen mások hasonlítanak. Ilyen lehet például az előd lelkipásztorcsalád a gyülekezetben. Nagyon romboló, ha valaki ebbe a verembe esik, és elődjének bűvkörébe kerül… Emiatt nem tudatosan, de eltaszíthatja magától elődje erőforrásait és munkatársait is, és a rossz működés miatt a magány egyértelmű következmény lehet ilyenkor.
Nem kell olyan lelkészfeleséggé válnom, amilyennek szerintem „egy jó lelkészfeleségnek” lennie kell. Hiszem, hogy Isten azt is felhasználja, amilyen vagyok, az Ő dicsőségére és a szolgálat javára.
Ebben az időben, itt és most, ezen a helyen nekem kell betöltenem azt a szolgálatot, ahová Isten engem helyezett, a saját, Istentől kapott egyediségemmel, teherbírásommal és azzal a fejlődési ütemmel, amit az Úr megenged nekem.
- 3. Felismerni és felvállalni a saját szükségleteimet
Mi tölt és mi merít? Lehet, hogy zárkózottabb vagyok, és éppen ezért rengeteget szolgálok, adok és adok, akár napi 24 órát emberek között töltök (táborozás táboroztatás után, konferenciák…), miközben nem veszem észre, hogy én valójában egyedüllétben is, vagy csak úgy tudok feltöltődni.
Más pedig éppen ellenkezőleg: visszahúzódik, miközben kapcsolódásra lenne szüksége.
Az egészséges egyedüllét viszont nem azonos a magánnyal.
- 4. Falak helyett egészséges határok
„Megpróbáltam közvetlen lenni, visszaéltek vele. Azóta falakat építettem.” Érthető reakció, de hosszú távon magányossá tehet. A fal senkit nem enged be. Falak helyett egészséges kerítés és ajtó kell, amelyek segítségével eldönthetem, kit, mikor és milyen közel engedek, illetve „kopogtatni is lehet azon az ajtón” attól, hogy nyitott vagyok.
Nem kell mindenkinek egyforma hozzáférést adnom önmagamhoz, de szükségem van olyan emberekre, akik előtt egyáltalán nem kell „szerepet játszanom”, bűnt vallhatok, örömeimet is megoszthatom a dicsekedés vagy a másik fél félreértése nélkül.
- 5. Vállalni a sebezhetőséget (nem vagyok tökéletes, még akkor sem, ha jogos az elvárás, hogy elöljáróként példának kell lennem), és keresni a biztonságos kapcsolatokat
Lehet valaki egész nap emberek között, és közben rettenetesen magányos. A szolgáló embernek is szüksége van olyan kapcsolatokra, ahol nem lelkipásztor, lelkészfeleség, vezető vagy segítő, hanem egyszerűen ember. Ezek a barátok nem személyválogató kapcsolatok, hanem alapvető szükségletet töltenek be… A szerepkonfliktus miatt a lelkipásztorcsaládok legtöbbször nem a saját gyülekezetükben élik meg ezeket a kapcsolatokat; könnyebb ezt szolgatársakkal, rokonokkal stb. megtenni. De nem kizárt az aktuális gyülekezetben sem ilyen barátra találni (vagy ha konkrét rokonok vannak), viszont nagyon bölcsen és több munkával tudja ezeket a kapcsolatokat mindenki számára építővé tenni a vezető.
- 6. Vállalni a saját felelősségemet a kapcsolódásért
A közösségnek van felelőssége abban, hogy észrevegyen, közeledjen és hordozzon, illetve gondoskodjon a lelkipásztorcsaládról (lelkileg, érzelmileg és anyagilag is). De a saját magányom kezelését nem tehetem teljesen mások felelősségévé.
Nemcsak azt kérdezem tehát: „Miért nem keresnek engem?”, hanem azt is: „Én kit kerestem meg?”
Kezdeményezek eleget? Kimondom, ha szükségem van valakire? Segítséget kérek, vagy megtanulok szeretetteljesen (!) nemet mondani, és igent is mondok a kapcsolódásra?
- 7. Végül a legfontosabb saját tapasztalatom is: visszatalálni Istenhez!
Nem szolgálóként, hanem az Ő gyermekeként. Talán ez az egyik legnagyobb veszély: annyit dolgozhatok Istenért, hogy közben alig vagyok Istennel…
A szolgálat, a férjem támogatása, a mindenki számára való elérhetőségem sem helyettesítheti az Istennel való kapcsolatot. Volt, hogy a magány imádsága nekem így hangzott: „Uram, ha ez a nihilérzés ebben a közösségben ilyen közel tart hozzád, és marasztal a »térdeimen«, inkább ne is változtass az érzésemen.” Ezután máris jött a változás, és az Úr felemelt onnan.
Tehát lehet, ezt is meg kell tanulnunk: nem minden magányt kell megszüntetni.
Van, amelyből ki kell jönnünk.
Van, amelyből gyógyulnunk kell.
De van olyan egyedüllét, amelyben Isten formál bennünket, éppen úgy, mint egy betegség vagy szenvedés által.
Az érettség része, hogy lassan megtanuljuk megkülönböztetni ezeket!
Folyt. köv.:
„Hagyjátok békén a lelkipásztorcsaládot, vagy mégse?” címmel.
Ajánlom az előbbi posztot is elolvasásra, amely a háromrészes cikksorozat első része.
Legyen áldásunkra!
